Kedvenc versem

Ma vettük órán az egyik kedvenc versemet, A Reményez-t CSVM-tól.
Meg is kell tanulni, bár szerintem ezzel nem lesz túl sok gond mert gyönyörű vers. Akkoriban kezdtem el írni verseket, és ha volt egy jó vers mint ez, akkor írtam egy hasonlót, mivel nagyon nagy ihletettet adott.  

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!


A reményről nekem is született pár vers, hiszen volt hogy csak ő maradt nekem. 

Reménykedem

Reménykedem, hogy holnap látlak,

Reménykedem, hogy lesz kit várjak.

Reménykedem, hogy lesz kit karomba zárni,

És karjaiban a reggelt várni.

Reménnyel alszom el,

És reménnyel ébredek fel.

Reménnyel ,hogy leszel még nekem,

hogy lesz kinek mondhatom:szerelmem.

A remény felépíti a világom,

De későn jövök rá:ez csak egy álom.

Felébredek és a valóság rommá válik,

Az álomba a szívem vissza vágyik. 

Édes magány

A magány lehet fájó

Szívbe markolóan ártó.

Könnyeket fakaszthat

És elméket fárasztat. 

Ők kik szenvednek 

Kik mások nem lehetnek.

Úgy vágynak a szeretetre

Ahogy a fuldokló ember a levegőre.

De ha én hívom:

Édes kínom.   

Vágyom rá, hogy átöleljem

Hogy a magány belepjen.