versek

A depiskorszak egyetlen jó része az hogy könnyedén írok ilyenkor verseket...ma is legalább 3-at írtam ><  Mindet órán. Akkor jobb írni, szóval most felkeresek párat:

Halál akkordja

Ezentúl ígérem, néma leszek mint a sír,

Érzelmektől mentes, amíg lelkem bír.

Szó nem hagyja el többé szám, csak ha hívják.

Számomra nincs többé való világ,

Csak az, amit szívemmel látok.

Minden szavam, itt egy átok,

S csak tudom és érzem, hogy utáltnak;

Jobb lesz szavam nélkül a Világnak.

Ember voltam, születtem.

Szívem volt, szerettem.

Míg szemem látott, lelkem küzdött,

De Te Világ, a te erőd győzött!

Szavam elszállt, hangom fennakadt,

Csak némán nyelem a szavakat,

Lelkem tőle porrá ég.

Most már szürke lett, a nagy ég

Köszönöm, hogy élhettem.

Köszönöm, hogy szerethettem.

Nem voltam más, mint egy gyermek,

Kinek álmai: könnyektől törtek.

Bocsássatok, ha vérem lángra gyúl,

S könnyem küzdelemtől hull.

Bocsássatok, ha csalódtatok,

De még én is, csak egy ember vagyok. 

Vége lett a dalnak, most egy újabb jön.

Közelebb van, a felhőkön fönn.

Halál járja táncát elrepít,

A Halál akkordja véget zendít. 

Halálvágy

Élet a halál után,

Megtudom ma talán,

Hogy valóság vagy csak talány.

Vajon van élet halál után? 

Ha nem is élni utálok, csak létezni,

Egyetlen vágyam nem lélegzni'.

Hisz ha szívem dobban, aljak moccan,

Ott találom magam, minden rosszban.

Fájó lenne elmenni,

de amit nem akarsz, azt is megkel tenni.
Búcsúznék, de csak felfedném magányom,
Inkább mosolyogva várom halálom.

Nézd meg fáradt lelkem, csak te látod.
Ezt rejti a tőled nyert álarcod.
Szeretetedet festetted rám, hogy tovább éljek,
Sejtjeim, csak miattad élnek.

S még írom soromat, de csak érzelem kitörés,
Nem lesz akit érdekel, de ne félts!
Könny még nem volt, hogy ne száradt volna fel,
Halott sem volt, kit nem feledtek el.
  

Tüzes szellemhez

Kérve-kérlek, könyörgöm neked,
Tüzes szellem, had lássam szép szemed!
Minden könnyem feléd száll,
Csak had lássalak egyszer.

Vörös hajad a nappal tüze,
Fekete szemed a Hold tükre,
S tested az amin élek,
De nélküled nem élet az élet.

Szárnyad nőtt dalod közben,
Mikor éneked szállta az égben.
Szívem megdobbant, volt hangod halván,
Mára csak egy emlék, egy kicsi halvány.

Egy olyan nyughatatlan szívdobbanás veri keblemet,
Milyet ember, nem tapasztal még idelent.
Keverednek érzések és óhatatlanul dőlni akarnak,
De megnyugszom, mert tudom látlak egy nap.

Egy olyan napkelte, amelyet nem abalakomból nézek.
Hanem egy olyan reggel, mikor karodban ébredek.
Nem ismertél még e nap előtt,
De aznap, lelkem beléd kötözött.

Eljő majd az a nap, mit veled tölthetek.
Egy idő, mikor elhagyom a Földet. 
 Megteszem ha ez az ára,
Hogy szemem Tüzes Szellem szíved lássa.

Elfelejtett dal 

Utálok élni...
Ha lehetne a költészetnek élnék
S a verseket egész éljel szőném.

Hisz az éjjel oly ichlet
Melyet halandó meg nem illet.

Holdnak világában játszik a harmatos fűszál,
Tücsök hegedű szójában levél száll.

Fa tövében szívem pihenget
S elmém szüli a rímeket.
Annyi annyi vers száll bennem
Mind egy kis titok nekem.

Nincsen pennám hogy leírjam
Csak ülök tátongó árnyasok alatt
S dúdolom magamban az elfelejtett dalt.

  A csendes ház éneke

Álmomba érve,
Csendes házba érve,
Megpihen lelkem,
Most már tudom:
Minden rendben.

Szék áll ablaknál,
Hűvös szél ki-be jár,
Fehér függöny libben,
A szék lendül:
Megbillen.

Pókháló lepte poros viskó,
De benne lenni olyan jó.
Emlékek elfogna és szállva repít,
 Ez a régi érzés:
Megrémít.

Álmomban éltem,
Csendes házba be-be tértem.
A világ elsötétült,
Felébredtem, a ház:
Köddé tűnt.