Hát akkor vallok

Egy vallomással tartozom. Tudom nem érdekel senkit...de leírom. Depresszióm mélypontján vagyok...mindenki cseszeget, mindenki bánt. Nem érzem, hogy élnem kéne...Kezemen vágások...igen nem szép dolog, de ezt teszem, mert megnyugtat. Nem túl durvák, csak karcok...de az élet tesz oda mindig egy újat. Minden rossz, egy karc, minden, egy tábla amire az van írva hogy "ÁLLJ! Ez rossz út, nem menj erre" Balomon több mint tíz, jobbomon csak pár virít. Egykor véreztek és lelkem átka folyt belőlük. Mára csak megkopott hegük maradt, mely fehéren világít ha napot lát. Nem vagyok rájuk büszke...s takarnám is...de a kényszer bennem nagy, hogy új legyen testemen. Minden vita, minden rossz szó, minden rossz érzés...minden apró kis fájdalom szül egy új karcot...A hely is fogytán rajta...de ez van...Az ember, a Világ tett ilyenné. Szüleimmel nem szívesen vagyok ilyenkor...kívül állónak érzem magam. Régi naplómat nézegetve rajzokra bukkantam. A családomat rajzoltam, szinte minden hova...Apa, Anya, Húgom és én egy elfeketedett testtel, egy megtört könnyes fejjel mutatkozom a lapokon. Nincs amin boldog vagyok. Most, hogy rajzolnám le magam?...egy faágon lógó fekete személyként, kinek szívében sok a szín...de nem engedi felszínre törni. Körülöttem álló személyek himbálódzó testemre nézve röhögnek, csupán páran vannak akik a látványtól elrettentve néznek, de szívükben saját életük forog ekkor is...nem fut át rajtuk az érzés amit én érezhettem.
A sok csesztetést, óvodában, a sok bántalmazást az iskolában, mikor körbe álltak és röhögtek csak, a sok fájdalmat, amiket mondott nekem olykor egy ajak, ékes szavak mögé temetve, a szeretet formájában....Mind csak egy karc volt életemben...

S miért írom le...nem tudom. Nem tudom lesz e még lehetőségem leülni e gép elé...nem tudom mikor érem el azt a színt, ami örök életemet befesti. S egy dolog van mi ide köt, egy kis kötél...egy oly féltett, egy oly gyengének tűnő erős kötél...csak az mi megfékez...s tudom ha nem is élek ezentúl magamért van egy valaki, akiért kell élnem...s hogy ő tudja ezt, azt már nem sejthetem...de hogy szeretem az biztos...

Búcsú levél...nem. Annak ez túl gyatra...Egyszerű siránkozás az életben...nem. Szomorú tini fellángolása a blogján...az sem. S mi bizonyítja? Megtört sápadt arcom és stressztől sajgó gyomrom...a kezemen tátongó véres karcok...ez az amivel megmutatom, küzdök még, bár feladtam a harcot...Ez az mivel bebizonyítom, hogy ez csak egy lélek szólás egy valódi elemzés...egy olyasfajta szöveg amit úgy hívok: Vallomás.